00. Bevezető - Valami új

Sziasztok!

Megérkezett a bevezető, ami remélem majd elnyeri a tetszéseteket. Legalábbis többé kevésbé, elvégre maga a sztori majd csak az első fejezettől fog szárnyra kapni, onnan indulnak majd be az izgalmak. Ha tetszett, ha nem, kérlek hagyjatok számomra egy-két sort, hogy tudjam, hogy min kéne javítanom vagy akár csak egy pipát, hogy "tetszett" vagy "nem tetszett". 

A zene, amit ajánlok a bevezető mellé, tartalmilag nincs összefüggésben a történettel, egyszerűen csak ettől kaptam ihletet, tehát úgy gondoltam csatolom, hátha ugyan azt az érzés váltja ki belőletek is, mint belőlem.

Hamarosan jelentkezem;

Mina C.

Valami új

Mi a fene van velem? - Thia

[ Ajánlott zene: Why'd you only call me when you're high? ]

Cynthia szemszöge

Ruha, smink, haj, táska. Még egy utolsó pillantást vetettem mindenre, mielőtt barátnőm felé fordítva a fejem felmutattam neki a hüvelykujjamat jelezve, hogy minden meg van és készen állok az indulásra. Különös érzésem volt, amit puszta izgalomnak tudtam be, hiszen olyan sok rossz dolgot lehet hallani az éjszakai szórakozóhelyekről, s mivel én húsz éves létemre először szántam rá magamra arra, hogy elmenjek bulizni, így úgy gondoltam, hogy ez normális. Gáz vagy nem gáz, antiszociális típus vagyok, és ezt be is vallom. Nehezen veszem rá magamat olyan dolgokra, amikben benne van az, hogy idegenekkel kell összezárva tartózkodnom, illetve a társalgás is elég nehezen megy. Mit tehetnék? Nincsenek jó tapasztalataim. Eddigi életem során, olyan emberekben bíztam meg, akikben nem kellett volna, tehát a szobában kuksolós megoldást választottam, amit sem a családom, sem Lexina nem néz jó szemmel. Apropó Lexina. Gyermekkorunk óta elválaszthatatlan barátok vagyunk. Ő az egyetlen, akit nem bántam meg, hogy még taknyos koromban közel engedtem magamhoz. Tisztában van vele, hogy mennyire furcsa, s olyankor elviselhetetlen személyiségem van, mégis kitartott mellettem az évek során, amiért örökké hálás leszek neki. Ő az a személy, aki minden erejével azon van, hogy kirángasson engem és önmagát is a monoton életből. Jelenleg jó úton halad, hiszen ez a buli is hatalmas lépés. Legalábbis számomra nagyon is az, bár biztos vagyok benne, hogy lesznek pillanatok amikor kényelmetlenül fogom magam érezni, tekintve, hogy ez egy ázsiai stílusú buli lesz, ahol angol számokat nem igen hallgathat az ember. Én pedig, csak néhány koreai és japán dalt ismerek a lányok jóvoltából. Nem vagyok nagy rajongója az ilyen dolgoknak, de mivel Lexina szereti, Paige-el egyetemben, - aki vállalta az idegenvezető szerepet a mai estére- , így elmegyek velük, hogy kicsit kikapcsoljam az agyamat és elszakadjak a stresszes, szürke hétköznapoktól. Paige, - aki egyébként az osztálytársam- , már régóta hivatalos ezekbe a buliba és eddig csak pozitív dolgokat mesélt róluk. Barátnőm pedig a sztorik hallatán, egyre inkább ragaszkodott, ahhoz hogy elmenjünk és vessünk egy pillantást a helyre és a fiúkra. Hát persze, a fiúk. Egyikünk sem híres arról, hogy pasizógép lenne. Bár Lexinának már volt ezelőtt kapcsolata, de azt nem nevezném komolynak, s vele ellentétben nekem még egyáltalán nem is volt. Na ez a gáz. Egyszerűen nem megy ez nekem. Nem arról van szó, hogy leblokkolnék az ellenkező nem előtt, hanem arról, hogy akik ezelőtt igazán megfogtak, észre sem vettek engem. A családom már az apácasággal viccelődik. Ki tudja? Lehet kénytelen leszek annak állni. Ez valami új lenne.

- Biztos, hogy menni akarsz? Most még meggondolhatod magad. -ébresztett fel elmélkedésemből vörös hajú barátnőm, mire én vetettem rá egy szúrós pillantást.

Ez hihetetlen. Megint ez a bizonytalanság. Többek között ez a problémáink gyökere. Eltervezünk valamit, meggyőzzük magunkat, hogy ez jó lesz, s pont a célnál táncolunk vissza. Önbizalom: nulla. Magabiztosság: nulla. Félni a tetteink következményeitől? Naná! Egy normális tinédzser nem fél ilyen dolgokról. Egy normális tinédzser cselekedik és magasról tesz a világra, a szülök szigorú tekintetére. Úgy tűnik, mi sosem leszünk normálisak. Soha nem is voltunk. Túl hamar kellett felnőnünk, aminek az lett az eredménye, hogy sokkal borúsabban látjuk a dolgokat. Sosem kockáztattunk. Mindenben a buktatót keressük és el akarjuk kerülni azt, ami nem jó. Nagyon nem jó.

- Túl késő. Paige is biztosan elindult már. Megyünk és kész. Ha nem teszik még mindig haza jöhetünk, senki sem fog megakadályozni benne, hidd el nekem. - mondtam, s a bejárati ajtóhoz sétáltam, hogy felvegyem a cipőmet.

Lexina nem szólt egy szót sem, csak hangosan fújtatva követett engem, nyomában anyámmal, aki bár elengedett minket, de nem nagyon örült a dolognak, hogy a lánya ilyen helyre készül. Vicces nem? Egyszer azt mondja, hogy apácának is túl savanyú lennék, illetve, hogy nem élvezem az életet úgy, ahogy ő tette fiatal korában és buliznom kéne. Máskor pedig, tessék! Félt és nem akar elengedni. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fog nyugodtan aludni ma éjszaka. Nem mondanám, hogy túl jó a kapcsolatunk egymással, sőt, minden esetre azért jól esik, hogy van benne egy kis anyai féltés. Egy kicsi.Egy icipici.

- Vigyázzatok magatokra és egymásra! Mindig legyen nálatok telefon, a szátokat pedig nyissátok ki! Sikítani mindketten tudtok. Én, ilyen messziről nem fogok tudni segíteni, szóval...- kezdte volna, de én félbeszakítottam.

- Rendben, anya. Nyugalom! Nem vagyunk tíz évesek, tudunk vigyázni, nem kell aggódnod. Telefon mindig van nálunk, majd felhívlak, ha megérkeztünk.  - motyogtam monoton hangon, miközben bólogattam, s észrevétlenül barátnőm felé pillantottam, aki igen nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy ne nevesse el magát.

Kedves, nagyon kedves. Még vissza kapja. Nincs para.

- Tényleg nem kell aggódnod. Vigyázni fogunk! Csalánba nem üt a ménkű! Apropó, lekéssük a buszt, menni kéne.- vigyorgott anyámra szélesen a kis vörös, mielőtt gyengéden meglökte a vállamat, ezzel jelezve, hogy ideje lelépni.

- Jólvan. Menjetek, érezzétek jól magatokat, de okosan! - terelt ki bennünket az ajtón, mielőtt az ajtófélfának dőlve figyelte, ahogy lépkedünk lefelé a lépcsőn.

- Oké. - intettem egy utolsót anyunak, majd követtem Lexinát, ki a lépcsőházból, amilyen gyorsan csak tudtam.

Csak lennénk már ott végre. Csak tűnne már el ez a különös érzés a gyomromból.

Reflexszerűen összehúztam a kardigánomat magam előtt, ahogy megéreztem a szellő lágy érintését az arcomon. Kellemes idő volt, egy nyári estének pont megfelelő, ami Londonban nem volt valami megszokott. Mondhatni mázlink volt, hogy ilyen napot fogtunk ki a bulizáshoz. Tudni illik, ez a város, a királyi családon kívül, még arról is híres, hogy folyton esik az eső. De én ezt egy cseppet sem bántam. Szerettem az esőt. Magam sem tudom miért, de szerettem. Imádtam az olyan napokat, amikor az ablakból figyelhettem, ahogyan néhány esernyős alak rohangál az utcán, hogy búvóhelyet keressenek maguknak, ahogyan az esőcseppek lefolynak az ablak üvegén, s az illat, ami a zápor végeztével belepi a környéket. Megnyugtató volt számomra.

- Hol is találkozunk Paige-el? - kérdezte barátnőm miután helyet foglaltunk a buszon, ami nagy meglepetésemre nem volt úgy megtömve, mint általában. Nem csoda, hisz este fél tíz volt.

- A megállóban fog várni minket. - feleltem, s a busz el is indult. A bő húszperces út kezdetét vette, ami már előre láttam, a halálom lesz.
- Szerinted milyen lesz? Most kezdtem csak el igazán izgulni. Hallod? Jézus. Szálljunk le. Cynthi! - temette az arcát a saját kezeibe drámaian, mire én hangosan felnevetve megforgattam a szemeimet.
Hát igen, erről beszéltem.  Hölgyeim és Uraim! Alexandra Armstrong 19 éves hölgyemény, aki az első, igazi bulijára készül elmenni.
- Idióta. - ráztam meg a fejem még mindig széles mosollyal az arcomon.
Ezek vagyunk mi. Menthetetlenek.

Lexina mellett nem lehet unatkozni. Egész végig be nem állt a szája, s én pont ezt szerettem benne. Meg sem kellett szólalnom, ő kitöltötte a nap összes percét újabb és újabb történeteinek, élményeinek és idétlen vicceinek mesélésével. Mindig irigyeltem emiatt. Ha ő egy társaságon belül volt, ott mindenkinek mosolyt csalt az arcára. Volt egy jellegzetes pozitív személyisége, aminek lehetetlenség volt hátat fordítani. Neki ez olyan könnyen ment. Ösztönösen. Ösztönösebben, mint számomra az, hogy levegőt vegyek. Hihetetlen nem?

Miközben hallgattam őt, néhányszor kipillantottam a busz ablakán és a tájat kémleltem, illetve fotóztam a  telefonommal. A fotózás egyfajta hobbi volt számomra. Köztudott, hogy jobban szerettem a kamera mögött lenni, mint az előtt.
- Ott van Paige. Gyere! - böktem meg a mellettem ülő dumagép vállát, mielőtt felálltam volna a helyemről és ajtó felé vettem az irányt. Már messziről kiszúrtam a várakozó lány alakját. Nem is volt nehéz, elvégre annak ellenére, hogy igen csak estefelé járt az idő, mégsem volt olyan sötét az utcákon.
Lexinával a nyomomban leszálltunk a buszról és egyenesen Paggie felé vettük az irányt, aki ha akarta se tudta volna leplezni az izgatottságát. Fülig ért szája, kezeivel pedig fekete szoknyájának végét markolászta, mintha valamiféle feszültséget próbált volna levezetni, mintha zavarban lett volna. Nem csoda. Paggiet most láttam életemben először szoknyát viselni. Az egyetemen mindig hosszú nadrágot viselt egy egyszerű pólóval, ami valljuk be nem túl előnyös választás, ha az ember magára akarja vonni a figyelmet, de ő nem is akarta. Volt egy megmagyarázhatatlan burok körülötte, amibe csak ő fért be, senki más, és ez neki pont megfelelő volt. Senki sem értette őt igazán. Furcsa lány volt, de én kedveltem. Jól megértettük egymást, bár fele annyira sem állt hozzám olyan közel, mint Lexi.
- Hűha, csinos! - dicsértem meg őt, majd egy gyors ölelést adtam neki.
- Paige! - kiáltott fel Lexina mellőlem és ölte meg ő is osztálytársnőmet.
Ő ketten még a tizennyolcadik születésnapomon ismerkedtek meg. A hátam mögött felvették a kapcsolatot az interneten és szerveztek nekem egy házibulit, ami igazából abból állt, hogy néhány fiatal lány sört szürcsölgetve beszélgetett az élet nagy kérdéseiről. Mint például, hogy melyik lenne a jobb választás vacsorára: melegszendvics vagy chips? Na jó, azért ennyire nem volt rossz a helyzet. Sokat nevettünk, szórakoztunk, oltottuk a másikat, bandáztunk és estig jártuk az utcákat. Nekem mindképpen jó emlék maradt a mai napig.
- Megyünk gyerekek? - kérdeztem ezzel megszakítva szóváltásukat.
 Fan görcs. Oh, kezdődik.
- Viccelsz? Spuri. Alig várom, hogy lássak néhány jó, ázsiai segget. - nevetett fel Paige, mire én is akaratlanul elröhögtem magam.
- Szóval ázsiai seggek...- hümmögök, majd a lányokkal az oldalamon még mindig mosolyogva megindulunk a szórakozóhely felé, ami kevesebb, mint tíz percre volt tőlünk.
Már út közben láttunk néhány ázsiaira hajazó fiút és lányt elhaladni mellettünk, amitől a lányok eléggé bezsongtak, én pedig csak figyeltem, igyekeztem feltérképezni a területet. Eddig nem is tudtam, hogy Londonban ennyi húzott szemű van, már elnézést a kifejezésért. Semmi bajom velük, én csak így különböztetem meg őket, a tökéletes vékony alakjuk, sötét hajuk, és makulátlan bőrüktől eltekintve.
- Ázsiai segg! - kiáltott fel Lexina és mutatott a szórakozóhely bejárata felé, amit lehetetlenség volt összetéveszteni valami mással. Jól láthatóan ki volt világítva a hely, ami előtt két fekete ruhás fickó állt, s várt az érkezőkre, kiknek táskájába egy apró zseblámpával világítottak bele.
- Hol? Melyik? - szólalt meg Paige is, mire én megint elnevettem magam. Nem a felkiáltáson, de sokkal inkább Paige arckifejezésén, amint meglátta kiről beszél Lexina. Egy magas, vékony, feltehetőleg korai srácról, akinek olyan vékony csípője és kis hátsója volt, hogy még én is zavarba jöttem. Helyette is. Szegénnyel kicseszett az élet.
Egyszerre néztünk össze és kezdtünk el nevetni mindannyian, majd a biztonsági őröknek bemutatva táskáinkat befelé vettük az irányt.
A zene már kiszűrődött az emeletről, ahova fel kellett sétálnunk, de olyan sötét volt, hogy attól féltem elesek, miközben felfelé lépkedtem a lépcsőn, egyenesen a lányok után. Mindhárman csendben voltunk. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor mindenki izgult. Egyikünk se tudta, hogy mire kéne számítanunk, hogy mi fog ott fent várni minket. Mi van, ha nagyon megfogom bánni, hogy eljöttem?
Elég. Lazulni.
Vettem egy mély lélegzetet, s mikor megtettem az utolsó lépést felfelé azt hittem mindjárt hátra esek a döbbenettől. A hely irtó elegáns, modern, hatalmas és színes volt. Leginkább a lila szín dominált és annak árnyalatai. A bár, ahol az italokat kínálták vakítóan fényes volt, közvetlen közelében pedig fehér és krémszínű fotelek, kisebb üvegasztalok sorakoztak.
- Hát ez nagyon király! - mosolygott szélesen Lexina.
Tényleg az volt.
-Sziasztok, van már belépő karkötőtök? - jött oda hozzánk egy magas, fekete hajú lány, aki megszólalásig úgy nézett ki, mint Rihanna. Nem vicc. Nagyon durván hasonlított rá. Az arca, az alakja. Minden, pedig nem lehetett több huszonkettőnél. Bizonyára ő volt a szervező.
- Szia! Még nincs. Egyenlőre csak próbáljuk felkaparni az állunkat a földről. Most jöttünk. - mondta Paige mindenki helyett, mire a lány felnevetett és intet a fejével, hogy kövessük őt.
- Meghalok..- motyogtam kapkodva a fejemet jobbra s balra.
Egyszerűen lenyűgözött a hely, s bár még nem voltak sokan, úgy éreztem, hogy nem fogom megbánni az eljöttem. Már csak a látvány miatt sem. Imádtam.
Megkaptuk a karkötőket, majd a lány körbevezetett minket a helyen és mesélt néhány vicces sztorit az előző bulikról, a saját élményeiről. Elég sok mindent látott már ezen a helyen, azt meg kell hagyni. Részeg fiatalok, akik nem ismernek lehetetlent, és ezzel azt hiszem elmondtam mindent. Később, Rihanna, - mert nekem az maradt meg - elhívott minket táncolni. Először hihetetlenül szerencsétlennek éreztem magam, tekintve, hogy csak egyedül, a szobámban szoktam nyomni, mikor senki sem volt otthon, most pedig idegenek előtt kellett mozognom. Nehéz volt, hihetetlenül, de egy idő után sikerült veszítenem a feszengésből. Egyedül a lányokkal foglalkoztam, akik hasonlóképpen érezhették magukat, mint én, de táncoltak. Táncoltak, és szélesen mosolyogtak, amitől sikerült megnyugodnom, s onnantól kezdve nem érdekelt semmi.
Elvégre húsz éves vagyok, a francba is. Bulizni jöttem, élvezni a fiatalságomat, és nem azt figyelni, hogy mások milyen szemekkel méregetnek.
Ahogy telt az idő, egyre többen lettünk a táncparketten és Emily is csatlakozott hozzánk, aki Paige barátnője volt. Még egy hasonló buliban ismerkedtek még meg, tehát bőven tudtak miről mesélni nekünk. Közös élmények, pasik és pasik és pasik. Szimpatikus volt. Ő is az a fajta bolond csaj volt, aki élvezte az életet és magasról tett mindenre. Ezt az életstílust mindig irigyeltem.
- Nem megyünk ki egy kicsit a teraszra? - kérdezte tőlem Lexina, mire én azonnal bólintottam.
Elég melegem volt már és jól jött volna a friss levegő, így hát szóltunk a lányoknak, hogy lelépünk egy kicsit, de hamarosan jövünk vissza.
Ahogy kimentünk a friss levegőre, jól eső érzés szaladt végig az egész testemen. Már éjszaka volt, hűvösebb,sötét, de csak úgy mint bent, itt is jó volt a hangulat. A kis asztaloknál baráti társaságok ültek és beszélgettek. Néhányok egy-egy pohár ital mellett, de mégsem mondtam volna azt, hogy részegek. Ázsiaiak voltak. Kulturáltabbak, mint az angolok, akik viszont már hangosan röhögve üvöltöztek egymásnak. Ilyenkor nem igazán voltam büszke arra, hogy milyen származású voltam.
Lexivel a korláthoz sétáltunk és hátunkat neki döntve, úgy figyeltük az embereket körülöttünk és szinte biztos voltam benne, hogy ugyan arra gondoltunk. Mégpedig arra, hogy irtó sok helyes fiú van itt, pedig alig vagyunk itt két órája. Néhánnyal lopott pillantásokat is váltottam, ami csak azért volt különös, mert képtelen vagyok az emberekkel fent tartani a szemkontaktust. Sosem ment, most viszont elég sok parámat legyűrtem magamban. Itt nem ismertek. Nem tudták ki vagyok, tehát minden egyszerűbb volt. Felszabadultabb voltam.
- Kurva jó ez a hely, nem? - kérdeztem barátnőmet, de szerintem ő meg sem hallotta, hiszen nagyon el volt kalandozva valamerre. A tájat kémlelte és csak mosolygott, mint aki most kapta meg élete első ajándékát. - Szóval de.
- Nagyon. Örülök, hogy eljöttünk. Mindenki rendes, Emily is jó fej. Na de.. - mondta, miközben bólogatott, majd megfogta a kezem és húzni kezdett visszafelé. - Menjünk vissza! - nevetett, én pedig ellenkezés nélkül követtem.
Csatlakoztunk a többiekhez és onnan folytattuk, ahonnan abbahagytuk. Csípők tekeregtek, kezeket az égbe emelve nevettet és énekelt mindenki a zenével együtt. Bár koreai számok mentek, egy jó párat ismertem közölük én is, ami adott egy kis önbizalmat ahhoz, hogy a jobbra-balra lépkedésen kívül mást is csináljak. A hajamba túrva lestem fel és vezettem végig a tekintetem a tömegen.
Két fiú teljesen megfeledkezve magukról az orrom előtt smárolt, két idősebb nő fiatalokat lepipálva mozgott a parketten, egy srác pedig a terem közepén táncolta az egyik Monsta X-es szám koreográfiáját, amitől nem is kicsit esett le az állam. Nem voltak könnyű lépések, mégis olyan könnyedén mozgott, mintha gumiból lettek volna a végtagjai. Egyedül csak az ébresztett fel a bámészkodásból, mikor egy random srác oda jött a kis csapatukhoz és elég viccesen tekeregni kezdett, merthogy azt nem is lehetett táncnak nevezni, az biztos. Nem sokon múlott, hogy elröhögjem magam, de igyekeztem normálisan viselkedni és inkább újra elnéztem az emberek felé, amit utólag meg is bántam.
A pillantásom összeakadt egy szőke hajú fiúéval, aki pont felém nézett. Letaglóztam. A  csillogó barna szemek magukba szippantottak egy másodperc alatt.  Nagyon nyeltem és tekintetemet lejjebb vezettem, hogy szemügyre vegyem az öltözékét. Fekete póló és rövidnadrág volt rajta, valamit csakugyan fekete cipő. Testalkatát tekintve nem volt az az izmos fajta, inkább csak amolyan szálkás. Mindenesetre látszott rajta, hogy sportol valamit és nem hanyagolja el magát, sem a kinézetét.
Jézusom. Annyira más.
Megálltam a mozgásban és csak bambultam, miközben a többiek nagyban hülyéskedtem mellettem. Nem volt feltűnő személyiség, mégis kitűnt a sok közül. Furcsa érzés kerített magába, immáron másodszor a mai nap folyamán, de ez most már volt, mint a délutáni izgulás a buli miatt. A gyomrom apróra zsugorodott és a fülem csöngeni kezdett, ahogyan meghallottam a saját szívdobogásomat benne.
Mi a fene van velem? 
Ő elmosolyodott, s elfordította a fejét, rólam, én pedig még mindig csak álltam. Mozdulatlanul.